|
| vissza |
Az alábbiakban meghibásodáson mérnöki létesítmények tartószerkezeteinek meghibásodásait értjük. Egy-egy létesítményben sok más, a tartószerkezetekéhez hasonló vagy akár súlyosabb következményű meghibásodás felléphet. Sok elemből összetett, sok különböző jellegű követelménynek alávetett létesítmények esetén ezek hasonló módon kiválthatják, erősíthetik egymás hatását, mint pl. az emberi szervezetben fellépő különböző betegségek. Ahogy a különbözőéletkorú, testi felépítésű, életmódú, foglalkozású emberek körében jellemző különbségeket lehet találni bizonyos "meghibásodások" gyakoriságában, ugyanúgy jellemzően eltérő bizonyos meghibásodások gyakorisága az eltérő időszakban épített, eltérő kialakítású, funkciójú, használatú létesítményekben. A szerkezetek meghibásodásainak a körébe az alábbiakban azokat a jelenségeket értjük, amelyek közvetlenül vagy közvetve gátolják a szerkezetnek a tervezett gazdaságos élettartamon belüli teljes értékű használhatóságát. Nem tekintjük ezért meghibásodásnak a szerkezet rendeltetésszerű használata során keletkező elváltozások, (kopás, elhasználódás stb.) amelyek arányban állnak a szerkezet "anyagi" amortizációjával, és csak a tervezett, megtűrhető mértékben érintik a szerkezet használhatóságát. A szerkezetek javításán a továbbiakban azokat a mérnöki beavatkozásokat értjük, amelyek célja a fenti meghibásodások következményeinek elhárítása. A szerkezetek javítására kidolgozott módszerek néha nehezen választhatók el azoktól, amelyeket a rendeltetésszerű használat során végzett karbantartásnál , az elhasználódott szerkezetek gazdaságos élettartamának meghosszabbítását célzó felújításoknál , ill. a szerkezetek megváltozott használati követelményei miatt szükséges átalakításoknál alkalmazunk.
A karbonizáció A vasbetonszerkezetek elterjedését a XX. század elsőévtizedében jelentősen segítette az a nézet, hogy a betonban olyan építőanyagot talált a mérnöki tudomány, amely számos további előnye mellett küllemében is, időtállóságában is a természetes kővel egyenértékűnek tekinthető. Azt, hogy a beton geológiai időskálán mérve is tartós, azzal látták igazoltnak, hogy a hidratáció eredményeként ugyanolyan ásványok adják a beton szilárdságát, mint amelyeknek a természetes konglomerátumokat alkotó kőzettörmelék újraszilárdulása tulajdonítható. Azt, hogy a betonban elhelyezett vasalás is időtálló, részint annak köszönhető, hogy a betéteket körbefogó beton magas pH-jú, lúgos környezetet ad, amelyben a fémvas kémiailag stabilis, részint annak, hogy kicsiny a különbség a beton és az acél hodilatációs állandója közt, így ez a védelem tartósan megmarad. Az immár évszázadnyi tapasztalat ezeket az elvárásokat csak részben igazolta. A várakozáshoz képesti legnagyobb eltérés a beton pH-jának alakulásával kapcsolatos. A légkör széndioxidjának a betonstruktúrába történő beépülésével ugyanis a frissbeton 11.0 fölötti pH értéke fokozatosan csökken, így előbb-utóbb az alá a kritikus, 9.3 körüli pH érték alá kerül, amely az acélt még képes a korrózióval szemben megvédeni. Ezt a degradációs folyamatot karbonizációnak nevezzük. A karbonizáció a beton felületén indul meg, előrehaladásának a sebessége függ a felület védettségétol és a beton tömörségétol. Átlagos tömörségű, felületi védelem nélküli betonban az előrehaladás sebessége 0.5~1.0 mm/év. (A karbonizáció előrehaladását egyszerűen ki lehet mutatni olyan indikátor-festék oldattal, amelynek átcsapási pontja a kritikus 9.3 körüli pH értéknél van.) Maga a karbonizáció nem veszélyezteti számottevő mértékben a szerkezeti beton szilárdságát, sot, a felületi szilárdság értékét inkább növeli, ennek ellenére "halálos" fenyegetés a vasbeton szerkezetek számára. Ha a karbonizáció eléri az acélbetétek mélységét, az acél védettsége megszűnik és a rozsdásodás megindul. A rozsdaképződés a térfogat növekedésével járó folyamat, amelynek az a következménye, hogy az acélbetétek vonalában a beton felreped. (Általában ez az első látható jele annak, hogy a karbonizáció elérte a betétek mélységét.) A repedés szomszédságában a betonfedés fellazul, ami az együttdolgozás meggyengülésével és a károsodási folyamat felgyorsulásával jár. A vasbetonépítés korai időszakában ezt a folyamatot még nem ismerték részletesen, így a betonfedés szükséges mértékét inkább csak az acélbetétek elhelyezési bizonytalanságának figyelembevételével állapították meg. Érdekes megfigyelni, hogy az egymást követő tervezési előírások egyre nagyobb betonfedéseket írnak elő az azonos veszélyeztetettségű vasbeton szerkezetekre vonatkozóan. Ebben mutatkozik meg az a tapasztalat, hogy a karbonizációt a szárazföldi vasbeton szerkezeteken gyakorlatilag nem lehet teljesen kiküszöbölni, legfeljebb mérsékelni lehet a károsító hatását. Ennek pedig a leghatékonyabb módszere a betonfedés vastagságának a növelése, meglévő szerkezeteken pedig a légcserét gátló bevonat készítése. A vasbeton szerkezetek meghibásodásának típusaiA szerkezeti meghibásodásokat különböző szempontok szerint tipizálhatjuk. Ez a tipizálás elsősorban azért célszerű, mert lényeges különbség van az eltérő típusú meghibásodások javításának módszerei között. A meghibásodások időbeni megjelenése szerint meg lehet különböztetni
Némileg eltérő megközelítés szerint megkülönböztethetünk a szerkezeten
Megfelelő ellenőrzés mellett a szerkezet hibáinak túlnyomó részére még az építés folyamán fény derül, a helyreállításhoz szükséges idő pedig nem veti lényegesen vissza az egész építési folyamatot. Ilyenkor a következmények még csak a helyreállítás költségeire és az építés átütemezésébol adódó költségekre korlátozódnak. Célszerű ezért az építés minden lényeges munkafázisának eredményeit felelős szakember (pl. a tervező) közremuködésével ellenőrizni, a tervtől való eltérések hatását mérlegelni és a munka folytatását e mérlegeléstől függové tenni. Összetettebb építési feladatoknál a tervezői muvezetés nehezen nélkülözhető része a tervező szakmai közremuködésének. Vasbeton szerkezeteknél különösen fontos a vasszerelés ellenőrzése. Egyrészt azért, mert a vasalási tervek a leginkább összetett, legnehezebben áttekinthető építési tervek, így könnyen csúszhat a munkába téves tervolvasásból, ill. tervértelmezésből adódó szerelési hiba, másrészt azért, mert a szerkezet bebetonozása után a vasalási hibákra már csak a súlyos következmények hívhatják fel a figyelmet. Bonyolult vasalású, összetett erőjátékú szerkezetek betonozása csak akkor kezdhető meg, ha a vasalást a tervező megfelelőnek találta. Ha a munkaközi ellenőrzéssel feltárt hibák káros következményeit csak a szerkezeti kialakítás kisebb-nagyobb módosításával lehet megszüntetni, ezek eldöntésére is a legjobb alkalom a tervező közremuködésével végzett ellenőrzés. Az építés során nem észlelt hibák egy részét az építmény átadásakor elvégzett tüzetes vizsgálat tárja fel. Ezek helyreállítására vonatkozóan az építőt garanciális kötelezettség terheli. Vannak hibák, amelyek meglétére csak az átadást követően üzembe helyezés, ill. a rendeltetésszerű használat során derülhet fény, ezért a garanciális kötelezettség a használat kezdeti szakaszára is kiterjed. Gyakori, hogy a meghibásodás csak a tervezettnek megfelelú használat kisebb-nagyobb módosításával elhárítható mértékben zavarja a létesítmény funkcióját, ilyenkor a garanciális kötelezettség úgy is érvényesülhet, hogy az építúés az építtetú a létesítmény csökkent használati értékére tekintettel a szerzúdöttnél alacsonyabb árban állapodnak meg. Az építőt a garanciális idő letelte után is jótállási kötelezettség terheli azokért a meghibásodásokért, amelyek a tartós használat során nyilvánvalóan neki felróható mulasztás miatt alakulnak ki. Különbséget kell tennünk a meghibásodások kiterjedését és a meghibásodások hatásának kiterjedését illetően, mert a kettő nem feltétlenül ugyanazt jelenti. A meghibásodások kiterjedése szerint megkülönböztethetők
a meghibásodások hatásának kiterjedése szerint pedig
Globális hatásúnak azok a hibák tekinthetők, amelyek a létesítmény egészének a használatát zavarják, ill. azok, amelyek helyreállítása a teljes létesítmény üzemének a felfüggesztését igényli. Globális lehet egy olyan - legtöbbször építéstechnológiai eredetű - hiba, (pl. elégtelen vízzáróságot biztosító betonkeverék alkalmazása, nem a szerkezettípusnak megfelelő betonfedés alkalmazása,) amely a szerkezet összes elemén megmutatkozhat, globális hatású pedig pl. a létesítmény technológiai láncában nélkülözhetetlen műtárgy meghibásodása vagy egy szerkezet egy központi teherviselő elemének a meghibásodása. Ezekből a példákból nyilvánvaló, hogy a globális hatású hibák bizonyos esetekben lokális megerősítéssel orvosolhatók, más esetekben viszont a helyreállításnak minden elemre ki kell terjednie. Ez adja az értelmét annak, hogy ilyen megkülönböztetést tegyünk a "globális" és a "lokális" hibák közt. A tartószerkezetek meghibásodásai eltérő módon okozhatják a létesítmény használhatóságának zavarát.
A létesítmények összetettsége miatt a teherhordó és a csatlakozó szerkezetek károsodásainak kapcsolata gyakran sokkal bonyolultabb annál, hogy a használhatóság minden zavarát e két alapeset valamelyikének tekinthessük. Szinte minden létesítménynél fennáll a zavarok egymásra hatásának olyan lehetősége, hogy azok fokozatosan erősítsék egymást. (Egy autós példa: ha az autó egyik kereke a centrírozás kicsiny hibája vagy egy erőteljes fékezés során az abroncson létrejött egyenetlenség miatt "ütni" kezd, megnőnek a lengéscsillapítóra ható erők, ha a lengéscsillapító hatásfoka emiatt a kívánatosnál kisebb, megnőnek a jármű csapágyaira, csuklóira és forgórészeire ható erők, ezek kopása miatt egyenetlenné válik a jármű járása, romlik a motor hatásfoka, erősödik az abroncsok kopása, stb. A "végkifejlet" többnyire az, hogy az autó egyszer megáll vagy el sem indul, bár ennél rosszabb "végkifejletek" is lehetnek. De ugyanezeket az elemeket érintő oksági láncot indíthat el a szükségesnél alacsonyabb oktánszám miatti kopogás, a gyújtószikra szökése vagy a kipufogódob repedése stb. is, és amikor az autó teljesen üzemképtelen állapotba kerül, már annyi kifogásolható muködésű eleme lehet, hogy a szakember is nehezen tudja eldönteni, oka-e vagy következménye egyik hiba a másiknak.) Ilyen károsodási láncoknak a lehetőségét sosem lehet teljesen kiküszöbölni a komplex muködésű létesítményekben, de körültekintő karbantartással enyhíteni lehet a hatásukat. A meghibásodások következményeinek súlyosságát az alábbi tényezők alapján jellemezhetjük:
Ezeknek a tényezőknek az együttes figyelembevétele közös mértékegység felvételét kívánja meg, ami kézenfekvően a költség. Ez azzal a nehézséggel jár, hogy meg kell találjuk a módját annak, hogy az emberi munkavégző képességének veszélyeztetettségét, elvesztését - kevésbé körülírva a múló vagy maradandó égészség-károsodás, halál kockázatát vagy bekövetkezését - is ilyen mértékegységben értelmezni tudjuk. A szerkezetek meghibásodása viszonylag ritkán jár olyan súlyos következménnyel, mint az emberi élet, a testi épség közvetlen károsodása. A tartószerkezetek meghibásodásával kapcsolatba hozható, halált vagy tartós egészségkárosodást okozó balesetek részletes analízise legtöbbször arra az eredményre vezet, hogy a baleset alakulásában több (általában kettőnél is több) olyan tényező játszott közre, amelyek mindegyike szükséges volt ahhoz, hogy a baleset lejátszódjék, ill. amelyek közül bármelyik elmaradása lényegesen csökkentette volna a baleset következményeinek súlyosságát. És amennyiben a tényezők közt meghatározó szerepű volt a tartószerkezeti károsodás, annak a kialakulása is több (általában 4-5) olyan okra vezethető vissza, amelyek szakszerű munkával elkerülhetők lettek volna. Ez a "többokúság" nem szabad, hogy engedményekre csábítson a lehetséges hibaokok, ill. a feltárt hibák hatásainak mérlegelésénél, mert sosem lehet biztosra venni, hogy nem ez az a sokadik hiba, amely „az utolsó csepp a pohárban”. A károsodásban meghatározó szerepű hibaokok ugyanis annyira "beépülhetnek" a munkavégzés rutinjába, hogy a hibában elmarasztaltak gyakran tehetik fel a kérdést: miért súlyos hiba a százegyedik alkalommal, ami százszor nem mutatkozott súlyos következményűnek? A károsodások megjelenésének helye szerint a vasbeton szerkezetek meghibásodása köthető
A betonszilárdság csökkenését okozó hibák gyakran az együttdolgozás gyengülését is okozzák, ugyanígy rontják az együttdolgozást az acélkeresztmetszet csökkenését okozó hibák is. A meghibásodások és az "emberi tényező" kapcsolata A meghibásodott szerkezet tulajdonosát az értékcsökkenés, a javítás költsége és az elmaradt haszon egyaránt sújtja. Nyilvánvaló érdeke ezért a meghibásodás következményeinek minimalizálása. Erre a tulajdonost, ill. a használót a törvény is kötelezi. Nyilvánvaló érdeke ugyanakkor a károsodás okainak földerítése és előidézoivel szemben a kártérítési igény érvényesítése is. A meghibásodások túlnyomó többsége közvetlenül kapcsolatba hozható emberi tényezővel (hibás döntés, gondatlan munkavégzés, szakszerutlen használat stb.). Egyszerűbb esetekben a meghibásodást kiváltó okok elegendően nyilvánvalóak ahhoz, hogy a megjelenésük által érintett ellenérdekű felek ún. harmadik fél közremuködés nélkül megegyezésre tudjanak jutni a következmények viselésének kérdésében. Ilyen megegyezés hiányában a döntés a bíróság feladata. Minden esetben bírósági ítélet dönt a meghibásodással kapcsolatos felelősség kérdésében, ha a meghibásodás emberáldozatot vagy tartós egészségkárosodást okozó balesettel, ill. súlyos veszélyeztetéssel kapcsolatos. Ilyen esetekben ugyanis mindig hatósági eljárás, rendorségi vizsgálat indul, és ha a műszaki szakértok közremuködésével elvégzett vizsgálat emberi mulasztásra utaló jeleket tárt fel, a rendőrség vádindítvánnyal adja át a nyomozati anyagot az ügyészségnek. A bíróság a döntését közreműködésre felkért műszaki szakértők véleménye alapján hozza. Ha a szakértők egymással ellentétes véleményre jutnak, a végső muszaki álláspontot az ilyen céllal létrehozott felülvéleményező testület alakítja ki a bíróság számára. A polgári, ill. a büntető perrendtartás hatálya alá tartozó eljárás vezérelve egyaránt az a feltételezés, hogy kellően részletes vizsgálattal a meghibásodások oka egyes közremuködők mulasztásának, ill. anyagi és erkölcsi felelősségének megállapításáig visszavezethető. A bíróság ezen az elven haladva általában el is jut a döntésig. Vannak azonban olyan esetek, amikor a legszigorúbb oknyomozás sem talál felróható hibát vagy mulasztást a közremuködők tevékenységében. Lehetnek pl. olyan meghibásodások, amelyek a vonatkozó előírások és konvenciók lazasága, pontatlansága, téves volta miatt következnek be, vagy amelyek előre nem látható rendkívüli körülmények (természeti katasztrófa, háborús események, szándékos rongálás stb.) következtében jönnek létre. Ezeknél a jogászi szóhasználat szerint Vis Maior (a.m. magasabb erő) közremuködésével kialakult helyzeteknél a létesítésben és a használatban közreműködok közvetlen anyagi, ill. büntetőjogi felelőssége nem állapítható meg vagy föl sem merülhet. Ilyenkor a kár elszenvedőjének a kártérítési igénye sem érvényesíthető. A meghibásodások okainak mérnöki szempontú analízise ezekben a ritkán eloforduló esetekben sem állhat meg a Vis Maior megállapításánál, hanem tisztáznia kell, hogy milyen műszaki, közigazgatási, stb. intézkedéseket kell tenni annak érdekében, hogy a jövőben hasonló helyzet ne alakulhasson ki, ill. ha elkerülhetetlenül kialakul, a következményei mérsékelhetők legyenek. Ez a vizsgálat nagyon fontos, mert az ilyen hibák tanulságai mindig nagy lépéssel viszik előre a mérnöki szerkezetek méretezésének elméletét.
A leggyakoribb hibaokok Az emberi tényező közremuködésével kialakuló meghibásodások leggyakoribb okai a következők lehetnek:
A tervezési hibákról A tervezési hibák egyik forrása az ismerethiány: a szerkezettel kapcsolatos használati igények tisztázatlansága, a felhasznált szerkezeti anyag lényeges jellemzőinek figyelmen kívül hagyása, ill. a létesítés körülményeinek nem elegendően pontos ismerete. Ez eredhet tudatlanságból, gyakorlatlanságból, figyelmetlenségből, szokatlan szerkezeti megoldás alkalmazásából, az átlagostól erősen különböző követelmények, ill. körülmények szerepének alábecsléséből. Következményeikben ezek a hibák a legsúlyosabbak, mert a tervezési koncepció félresiklásával fenyegetnek, aminek az "eredménye" egészében javíthatatlan szerkezet. Hasonló következményű meghibásodásra vezethet a valóságot rosszul tükröző, attól a biztonság kárára eltérő méretezési modell alkalmazása. (Pl. fix alátámasztás, ill. befogás felvétele elmozduló, részleges mozgáskorlátozást adó támasz helyett, ideiglenes állapot, ill. a stabilitásvesztés lehetőségének figyelmen kívül hagyása, a ténylegesnél kisebb terhek felvétele, jelentős igénybevételeket adó terhek és terhelő hatások figyelmen kívül hagyása, stb.) Különösen súlyos következményű modellezési hiba az egyensúly hibás feltételezése, ami azzal fenyeget, hogy elvész a szerkezet helyzeti állékonysága. Jó, ha tudjuk, hogy ez a hiba sokkal gyakoribb a vízszintes, mint a függoleges erőkkel és reakciókkal kapcsolatban. Az ilyen értelemben hibás modell alkalmazásából származó bajok jelentős része nem is magának a végleges szerkezetnek, hanem a zsaluzatot megtámasztó szerkezetnek a méretezésével kapcsolatban merül fel. A hibás modellalkotásra visszavezethető tervezési hibák lényegesen gyakoribbak, mint a téves kalkuláció, amelyet a kívülállók gyakran magával a tervezési hibával azonosnak tekintenek. Speciális, de egyre több gondot okozó formája a téves modellalkotáson alapuló tervezésnek a hibás számítógépi modell felvétele. Ilyenkor a téves kalkuláció gyakorlatilag kizárható. A komplex szerkezettervező programok használata sokakat olyan feladat elvállalására bátorít, amelynek szakszerű elvégzéséhez sem megfelelő képzettségük, sem elegendő ismeretük nincsen. Ez súlyos felelőtlenség, mert ha a tervező képtelen arra, hogy a számítógépi program eredményeinek helyességét szemlélet alapján vagy független számítás eredményeivel való összevetés útján ellenőrizni tudja, fokozottan fennáll a hibás számítógépi modell alkalmazásának veszélye. A tervezési hibák egy része nem a számításokban, hanem a tervlapokon "testesül meg". A számítógépek egyre fejlettebb grafikai programjai szinte kimeríthetetlen lehetőséget kínálnak a tervlapok információtartalmának, részletességének, áttekinthetőségének és olvashatóságának növelésére. A gyakorlat mégis mintha fordított tendencia érvényesülését mutatná: a számítógépi grafika alkalmazásával készülő tervdokumentációk kimunkáltsága, átgondoltsága általában meg sem közelíti a hagyományos módon készült tervekét. Ez összefügg azzal, hogy a tervező cégek közül egyelőre kevés engedheti meg magának a grafikai lehetőségek folyamatos bővítésének anyagi terheit, így kénytelen beérni az olcsóbb eszközök és programok szolgáltatásainak szűkös lehetőségeivel. Legalább ilyen súllyal szerepel azonban a visszás tendencia okai közt, hogy kiforratlan a számítógéppel támogatott tervezés és a számítógépi grafika alkalmazásának a módszertana. Lokális meghibásodást előidéző, de szerencsétlen esetben globális következményekkel járó tervezői hiba adódhat a szerkezeti csomópontok kimunkálatlanságából. Ilyen csomópontok a tartóvégek, a monolit szerkezetek különböző munkafázisban készülő elemeinek csatlakozási helyei, monolit és előregyártott szerkezeti elemek csatlakozásai, erőbevezetések és koncentrált megtámasztások helyei, stb. Ezek meghibásodásai közül nyilván azok a legveszélyesebbek, amelyek tartószakaszok letörését, kiszakadását eredményezhetik, különösen, ha a törést nem előzi meg számottevő lehajlás, elmozdulás. Ezekre a hibákra is igaz, hogy jelentős részük nem a végleges szerkezet, hanem az ideiglenes merevítések, ill. az állványzat és a zsaluzat csomópontjainak kimunkálatlansága miatt alakul ki. Gyakori hiba és a teherhordó szerkezet súlyos károsodásához vezethet, hogy a tervező nem teszi lehetővé azoknak a szerkezeti mozgásoknak a kialakulását, (pl. dilatáció, támaszelfordulás stb.) amelyeket a szerkezet számítási modelljében feltételezett. Ugyanilyen okból károsodhatnak a nem teherhordó szerepű szerkezetek, (válaszfalak, burkolatok stb.) ha a tartószerkezet alakváltozásának útjában vannak, így "Muszáj Herkulesként" a tervező szándéka ellenére teherhordó szerkezetté lépnek elő. Ezek a hibák gyakrabban fordulnak elő olyankor, ha a tervezés előrehaladott stádiumában kellő körültekintés nélkül módosításokat határoznak el, ill. akkor, ha korábban bevált szerkezeti megoldásokat a megváltozott körülmények gondos mérlegelése nélkül vesznek át. A tervezői hibák körébe sorolhatók, de voltaképpen tágabb felelősségi kört érintenek az ún. rendszerhibák , amelyek széleskörű alkalmazásra szánt építőanyagok, építéstechnológiák, szerkezeti elemek olyan típushibái, (pl. a bauxitbeton, az IMS rendszer, a SENTAB csőelemek alkalmazása) amelyekkel betervezésük időpontjában a tervező nemigen lehetett tisztában, így megjelenésükben többé-kevésbé vétlennek érezheti magát. A rendszerhibák elkerülésére nehéz biztos receptet adni, de ezek lehetősége arra hívja fel a figyelmet, hogy minden új rendszert bizonyos fenntartással kell fogadni, és valóban széleskörű alkalmazása előtt megbízható referenciák alapján, a szokásosnál körültekintőbben elemezni kell a felhasználás tapasztalatait. A rendszerhibákhoz hasonlóan tágabb felelősségi kört érintenek azok a hibák, amelyeket végső soron a tervezés alapjául szolgáló méretezési szabványok alkalmazásának tisztázatlanságai okoznak. A közérdekű szövegek megformálásában törekedni kell a félreérthetetlen és egyértelmű fogalmazásra, fokozottan érvényes ez a betartandó előírásokra. Minden ilyen irányú törekvés ellenére egyetlen méretezési szabvány sem tekinthető abszolút egyértelműnek és félreérthetetlennek. Ennek többek közt az az oka, hogy tájegységenként, tevékenységi körönként, stb. kisebb-nagyobb eltérések lehetnek az elnevezésekben, a követelmények értelmezésében, ill. azok teljesülésének megítélésében. A tervezési hibákból bekövetkező károkért (a rendszerhibák esetén is) elsosorban a felelős tervező vonható felelősségre, de a teljes felelosség nem egyedül őt terheli, még csak nem is csupán a tervezők közt oszlik meg. A megvalósításban ugyanis számos olyan szakember muködik még közre, akiknek feladata a megvalósítandó tervek szakszerűségének, kivitelezhetőségének, ill. a megoldás gazdaságosságának elemzése, ennek során a vélt tervezési hibák észrevételezése is.
A kivitelezési hiányosságokról A kivitelezési hiányosságok egyik csoportjába a tervtől való eltérések (eltérő anyagminőség, eltérő méretek, eltérő vasvezetés stb.) sorolhatók, a másikba azok a hibák, amelyek a kivitelezési technológia helytelen megválasztásával vagy hibás alkalmazásával kapcsolatosak. Gyakoriságuk szoros kapcsolatban áll a kivitelező felkészültségével, ill. a munkahelyi műszaki ellenőrzés hiányosságaival, ezért konszolidálatlan gazdasági és műszaki hátterű vállalkozók közreműködése, ill. csak a formalitásokra szorítkozó műszaki ellenőri tevékenység esetén ugrásszerűen megnő. A tervtől való szándékolt, felelőtlen és szakszerűtlen eltérés voltaképpen szankcionálható szabálysértés vagy bűncselekmény. El kell azonban választanunk ezeket az eltéréseket azoktól, amelyek a kivitelezés idűszakában elhatározott tervmódosítások következményei. Feszített tempójú beruházásoknál gyakran kerül az építő olyan helyzetbe, hogy a vállalt határidőket csak úgy tudja tartani, ha a tervtől eltérő, de műszakilag egyenértékű megoldásokat alkalmaz. Az is gyakori, hogy a tervező az indokoltnál borúlátóbban ítélte meg a vállalkozó felkészültségét, aki megalapozottan igényli a kockázatosabb de hatékonyabb munkavégzést lehetővé tevő tervmódosítást. Ezt segíti az az egyre általánosabb munkamegosztás tervező és kivitelező között, amely – természetesen a munkavégzéssel kapcsolatos felelősségek tisztázásával - meghatározott körű szabadságot hagy a kivitelező számára a részmegoldások (detailing) legkedvezőbbnek ítélt alternatíváinak kimunkálására. Mind az építés műszaki ellenőrzése, mind pedig a létesítmény további sorsának alakulása szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy a kivitelezés alapjául szolgáló részlettervek dokumentációja ilyen munkamegosztás mellett is elkészüljön. A kivitelezés fontos részfeladata ugyanis a létesítmény teljes részletességű, - a tervezettől eltérő formában megvalósított elemek adatait is tartalmazó - ún. megvalósulási tervcsomagjának az összeállítása. Arra, hogy egy ilyen tervcsomag (nem csak "eszmei", hanem "valóságos") értéke mennyivel magasabb egy hiányos tervcsomagénál, sokan csak akkor döbbennek rá, amikor hatalmas összegeket kénytelenek egy-egy javítás, átalakítás kapcsán felmérési tervek készítésére, szerkezetazonosító vizsgálatok elvégzésére költeni. A tervezettől eltérő alak legtöbbször a zsaluzat-tartó állvány elégtelen merevsége miatt alakul ki. Viszonylag gyakori a hibás kitűzésből adódó szint-eltérés is. Erre olyankor van a legnagyobb esély, ha a közremuködő társtervezok különböző"nulla-szintekkel" dolgoznak. A tervezettől eltérő anyagminőség leginkább a beton hibáival kapcsolatban jelentkezik, bár mostanság gyakori a tisztázatlan származású, általában silány minőségu betonacél felhasználásából adódó probléma is. A betonminőséggel kapcsolatos gondok többsége a tervezettnél alacsonyabb nyomószilárdság, ill. az előírtnál gyengébb vízzáróság miatt jelentkezik. Gyakran hallott elmarasztaló sztereotípia, hogy a szerkezet azért rosszabb minoségű az elvártnál, mert a kivitelező "kispórolta a cementet a betonból". Ez néhány évtizeddel ezelőtt, amikor túlnyomórészt helyszíni keverésű betont alkalmaztak, valóban gyakran elofordult, bár a gyengébb betonminőséget ekkor sem mindig a szükségesnél kevesebb cementadagolás okozta, hanem pl. az, hogy a hosszú idon át, kedvezőtlen körülmények közt a helyszínen tárolt cement kötőerejének jelentős részét elvesztette. A jelenlegi helyzetet kedvezőtlenül érinti, hogy az utóbbi években egy monopol helyzetre törekvő nemzetközi tokéscsoport kezébe került az egész magyar cementipar. Ennek egyik kedvezőtlen ellenhatásaként megnőtt az olcsón importált, tisztázatlan származású cementek belföldi kínálata, és a tőkeszegény kisvállalkozók építési tevékenységének "eredményeként" sok silány, igényes szerkezetek építésére alkalmatlan cement került felhasználásra. Manapság a monolit szerkezetek legtöbbjét is központi keverésű transzportbeton felhasználásával készítik, ezért a tervezettnél gyengébb végszilárdság oka nem a szükségesnél kisebb cementtartalom szokott lenni, (sőt, inkább a szükségesnél magasabb, mint a szükségesnél alacsonyabb cementtartalom okoz összességében több építéshelyi problémát,) hanem – ha egyáltalán a betonkeverék hibája idézi elő a szilárdságromlást, - a kívánatosnál magasabb víz-cement-tényező, vagy az adalékanyag gyenge minősége. A magas víz-cement-tényező szinte mindig a frissbeton keveréknek a bedolgozás megkönnyítését célzó fölvizezésével alakul ki, azaz a legdurvább, a beton szilárdulásával kapcsolatos ismeretek teljes hiányára valló szakszerűtlenség következménye. Az adalék minőségével kapcsolatos gondok abból szoktak adódni, hogy az építési vállalkozó, ill. a keverőtelep költségkímélés céljából helyi bányászású adalékot használ, amelynek a szemcse-szilárdsága vagy a szemeloszlása gyakran nem megfelelő. Mivel a helyszíni betonkeverés egyre kevésbé jellemző az építkezéseken, a betontechnológiai eredetű hibák többsége nem keverési, hanem bedolgozási hiba. A bedolgozási hibák közt első helyen áll a tömörítetlenség. A magas cementadagolású, esetleg adalékszerrel is kezelt frissbeton-keverék képlékeny vagy önthető konzisztenciája miatt gyakran alulértékelik a tömörítés fontosságát, azt gondolva, hogy a folyós beton különösebb rázás nélkül is jól kitölti a zsaluzatot. Ez azonban tévedés. Tömörítés nélkül a folyós beton sem tölti ki teljesen a betonacélok és a zsaluzat közötti teret, így nem veszi megfelelően körbe az acélbetéteket. A tömörítésnek más szerepe is van: a megfelelő szemcseváz kialakítása, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a tervezett szilárdságot, vízzáróságot elérjük. Emiatt a tömörítési hiányosságok voltaképpen a beton minden minőségi követelményének a teljesülését veszélyeztetik.
A bedolgozási hibák egy-egy betonozási zöm azonos helyzetű részein, többnyire a zömhatárok környezetében sűrűsödnek. A szerkezeti kialakítás maga is kijelölhet nehezebben bedolgozható részeket. Ilyenek pl. azok a sávok, sarkok, zugok, ahova a betonkeverék csak a betonozás irányára merőleges mozgatással juttatható el, továbbá a sűrű, többirányú vasalással ellátott helyek, ill. azoknak a kiegészítő vasaknak a környezete, amelyek a bedolgozás irányával nem párhuzamosak. A durva bedolgozási hibák a betonfelület fészkesedését, ill. a felület textúrájának egyenetlenné válását okozzák. Ezeknek a felületi hibáknak a kedvezőtlen esztétikai hatását több-kevesebb sikerrel enyhíteni lehet, ha cementhabarcs réteget dolgozunk rá a felületre, lehetőleg még a beton teljes megszilárdulása előtt. A gyakorlott szem elott azonban ritkán marad rejtve a betonfelület ilyen "kozmetikázása". A felületi javítás nem szüntetheti meg a bedolgozási hiba minden kellemetlen következményét, nem alkalmas pl. a vízzáróság javítására sem. A bedolgozási hibákat megközelítő gyakoriságúak az utókezelés hiányosságaiból származó hibák. Ezek közül a legelemibb hiba a beton "megégése", amely a kötéshez szükséges víz hiánya miatt lép fel a bedolgozott beton felület-közeli rétegének kiszáradásakor. A "megégést" a kiszáradást kísérő erős zsugorodás miatti szétaprózódás teszi visszafordíthatatlan károsodássá. Nagy keresztmetszetű szerkezetek utókezelése sohasem kezelhető rutin-feladatnak, az utókezelés megtervezése részét kell hogy alkossa a szerkezet betontechnológiai tervének. A vas-elhelyezési hibák közül a leggyakoribb az elégtelen betonfedést eredményező vaselmozdulás és a nem megfelelően rögzített vasak függőleges elmozdulása. A kellő rögzítés híján függőleges irányban elmozduló vasbetétek (pl. vízszintes gerendák negatív nyomatéki vasalása, konzolvasalás) kedvezőtlenül befolyásolják a szerkezet teherbírását. A beton felszínén megjelenő vas nemcsak esztétikai hiba, hanem a szerkezet tartós használatát is veszélyezteti. A vason meginduló rozsdásodás a térfogat megnövekedésével jár, ami fokozatosan növekvő hosszon lerepeszti a betonfedést, megszünteti a beton és az acél együttdolgozását. A rozsdásodás "pozitív visszacsatolású folyamat", azaz a károsodás kifejlődése egyre gyorsabb ütemű.
A fenntartás hiányosságai A vasbetonszerkezetek jelentos előnye pl. az acélszerkezetekkel szemben, hogy azoknál lényegesen kevesebb fenntartást igényelnek. Jórészt nem közvetlenül a vasbeton tartószerkezetek, hanem a csatlakozó szerkezetek állagának az elhanyagolása miatt jönnek létre azok a szerkezeti meghibásodások is, amelyek okaként a fenntartás hiányosságai jelölhetők meg. A fenntartás hiányossága miatti hibákra is jellemző, hogy önmagát erősítő károsodási lánc alakul ki a szerkezeten, így amikor a meghibásodás szemet szúró jeleit észlelik, a tüzetesebb vizsgálat már több, esetleg eltérő típusú meghibásodást is feltár. A szerkezetek fenntartási hiányosságra visszavezethető károsodásai közül első helyen szerepel a be-, ill. átszivárgó víz - talajvíz, csapadék, csurgalék, kondenzvíz - okozta károsodás. Önmagában a beton-pórusok vízzel telítodése nem károsítja a vasbetont, de a másodlagos hatások igen. Ilyen másodlagos hatás az átfagyás, a vízben oldott káros vegyi anyagok (pl. szulfát ion, klorid ion, szerves savak stb.) bejutása a betonba, ill. a beton szabad mésztartalmának kioldódása. A szulfát-ion károsodásnak leginkább kitett szerkezetek a mutárgyak talajvízzel érintkező elemei. A szulfát-ion általában a pirittartalmú vagy szervesanyag tartalmú talajrétegekben lejátszódó bomlás következtében kerül a talajvízbe, így a jelenlétét a körültekintő geológiai és geotechnikai vizsgálat már a tervezés fázisában jelzi. Ilyenkor még van lehetőség megfelelő külső szigetelés és szulfátálló cement alkalmazásával védekezni a szulfát-korrózió ellen. Gyakran azonban magának a mutárgynak, ill. mutárgy-csoportnak az építésével és üzemeltetésével kapcsolatos talaj-hidrológiai változások okozzák a szulfáttartalom megemelkedését, ilyenformán az ebből származó károsodás okai közt a fenntartás hiányosságai is megjelenhetnek. A klorid-ion károsodás leggyakoribb előidézője az utak síkosság-mentesítésére alkalmazott sózás. Hosszú időn át úgy tartották, hogy a klorid-ion nem jelent komoly veszélyt a vasbeton szerkezetekre. Ennek a vélekedésnek a téves voltára csak a sózás általánossá válását követően kialakuló hatalmas károk döbbentették rá a szakmát. A sólé rövid idő alatt valóban nem okoz kimutatható károsodást, hosszabb - néhány éves - idotartam alatt viszont mind a betonstruktúrát, mind az acélbetéteket károsítja. A beton klorid-érzékenysége közvetlenül a megszilárdulás után a legnagyobb, ezt követően fokozatosan csökken, az acélbetétek érzékenysége viszont a karbonizáció elorehaladásával növekszik rohamosan. Különösen súlyos következményu a feszített szerkezetek feszítőelemein lejátszódó ún. kráteres klorid-korrózió, amely előbb a korrózió által érintett környezet rideggé válását, majd a feszítoelemek elpattanását okozza. Ez a magyarázata annak, hogy feszített szerkezetekben szigorúan tilos CaCl 2 tartalmú kötésgyorsítót alkalmazni. (A feszítoelemeken kialakuló klorid-korrózió miatt kellett a 70-es, 80-as évek elterjedt magasépítési rendszerének, az IMS váz- és födémrendszernek az alkalmazását megszüntetni és az összes IMS-szerkezetű épültet megerősíteni.) A vasbetont leggyakrabban károsító szerves anyagok a nehéziparban üzemanyagként, ill. kenőanyagként használt ásványi olajok, ill. az élelmiszeriparban használt tej, cukor és növényi olajok. Mindegyik károsítja a beton szilárdságát, emiatt pl. ilyen anyagokat nem célszerű vasbeton tárolókban tárolni. Ugyanez magyarázhatja, hogy egyes ipari épületek közbenső vasbeton födémjein a padlószerkezet alá vízszigetelő réteget helyeznek el. Néha nem is a szerkezetre rétegződő anyag kémiai összetétele okoz gondot, hanem az anyag fizikai jelenléte. Az elszennyeződő mozgási hézagok pl. képtelenné válhatnak arra, hogy eredeti hivatásukat betöltve megengedjék a terv szerinti statikai viselkedés szempontjából kívánatos szerkezeti mozgást, a szivárgók eltömődése miatt a feltételezettnél nagyobbra növekedhet a szerkezetre ható folyadéknyomás vagy felhajtóerő, stb. Az átfagyás ellen általában hoszigetelő réteggel védik a szerkezetet, amelynek a vastagságát a tervező a réteg átlagos hőtechnikai tulajdonságainak figyelembevételével állapítja meg. Az átázás kedvezőtlen szerepe legtöbbször azzal kezdődik, hogy a hőszigetelo rétegbe víz jut be, ami lecsökkenti hőszigetelés hatékonyságát. Emiatt a hőszigetelő réteg és a szerkezet közti kapcsolat helyén is meg tud fagyni a víz, a fagyás leválasztja és károsítja a hőszigetelést, amelynek a hatékonysága tovább csökken. Itt is "pozitív viszacsatolású" folyamatról van tehát szó, amit minél korábban felfedeznek, annál könnyebben tudnak megállítani. Vannak a szerkezeteknek tipikusan lefagyás-veszélyes helyei. Ilyenek azok a részek, amelyek közelében a keresztmetszet külső kontúrjának az átlagosnál jóval nagyobb része fekszik (pl. fejlemezes gerendák túlnyúló lemeze, gerendasarkok stb.) Ezeknek a szerkezeti elemek fagyvédelmére azért kell fokozottan figyelni, mert ezeket a keresztmetszeti részeket általában fontosnak ítélt statikai vagy funkcionális igények kielégítése céljából alakították ki olyanra, amilyenek, így az átfagyásuk közvetlenül veszélyezteti e funkció betöltését. Tipikus fenntartási hiányosság a szerkezeten elhelyezett burkolat, járóréteg stb. állapotának elhanyagolása. A járórétegnek pl. olyan funkciója is van, hogy védi az alatta fekvő szerkezetet a közvetlen mechanikai hatásoktól és a környezeti károsodástól. Ha tehát a járóréteg károsodik, nemcsak az a gond, hogy a járófelület "zötyögossé" válik, hanem az is, hogy megnőnek a dinamikus terhek, károsodik a szerkezetet védő szigetelés, beszivárog a víz, sólé, olaj stb. a szerkezetbe. Ez is tipikusan önmagát erősítő károsodás. A különböző rendeltetésű szerkezetekkel kapcsolatban sok hasonló példát lehet találni, amelyek mindegyike azt mutatja, hogy a fenntartás elhanyagolása rendre "pozitív visszacsatolású" károsodási folyamatokat indít be, így a jelentéktelen nagyságú költséggel kiküszöbölhető hibák előbb-utóbb hatalmas költséggel orvosolható károsodássá "nőhetik ki magukat".
A rendeltetéstol eltéro használat Rendeltetéstol eltérő használatról és következményeiről nehéz úgy beszélni, hogy ne tisztázzuk előtte, voltaképpen mit kell, ill. mit nem szabad rendeltetésszerű használaton értenünk, ezt pedig a különböző rendeltetésű szerkezetek sokfélesége miatt nehéz konkrétan meghatározni. Úgy kerülünk közelebb a fogalomhoz, ha végiggondoljuk, hogy mi lehet a létesítmény ideális üzeme, és milyen ettől való eltérések "férnek bele" a mindennapos használatba. Ez a vizsgálat több egymástól alapvetően különböző szempont szerinti mérlegelést igényel. Az egyik, hogy a műtárgy teljesítményének kihasználtsága, milyen határok közt változhat, ill. milyen gyakoriságú (vagy tartósságú) a különböző mértéku kihasználtság. A másik mérlegelendő kérdés, hogy milyen súlyú következményei lehetnek az ideális üzemeléstől való rövidebb-hosszabb, ritkább-gyakoribb eltéréseknek. Végül azt is egyedi - a mutárgytípust, a telepítési helyet, az alkalmazható munkaerő képzettségét, stb. figyelembe vevő - mérlegelés tárgyává kell tenni, hogy milyen pontossággal írhatók előés tarthatók be a műtárgy üzemeltetésére vonatkozó technológiai utasítások. A kihasználtságra vonatkozó vizsgálat azt mutatja, hogy a vízépítési szerkezetek egy részén akár napjában többször is kialakulhat a legnagyobb kihasználtság állapota, másokon viszont talán az egész élettartam során egyszer sem. Ugyanilyen szélsőségesen különbözhetnek az üzemzavarok következményei is. Nyilván részletesebb technológiai tervezést, feszesebb, a hibázásra kevesebb lehetőséget adó üzemeltetési módszert igényelnek azok a műtárgyak (pl. az ivóvízellátás nagyműtárgyai) amelyeken nap-mint nap a teljesítő képességet a határáig igénybe vevő állapot alakulhat ki, ill. azok, amelyek üzemzavara regionális hatású lehet. A műtárgyak tervezésének központi feladata olyan szerkezeti elrendezés és üzemmód kialakítása, amely nemcsak a fentebbi értelemben ideális használatot teszi lehetűvé, hanem arra is tekintettel van, hogy az ettől való eltérések valóban az elfogadhatóság határain belül maradjanak. Egyszerűbb funkciójú mélyépítési műtárgyaknál a műtárgy részeinek és berendezéseinek megfelelő méretfelvételével, egymáshoz igazításával elvben el lehet elérni, hogy a műtárgy egyszerű fizikai törvények érvényesülése miatt folyamatosan az optimálishoz közeli állapotban üzemelhessen. Hogy ez a valóságban is így legyen, magát a szerkezeti kialakítást, az alkalmazott szerkezeti anyagokat és anyagminőségeket is olyan követelmény szem előtt tartásával kell felvenni, hogy hosszú időn át, lehetőleg minimális karbantartási munka árán fennálljanak az optimális üzemmódhoz tartozó szerkezeti jellemzők (átbukási magasságok, fenékesések, felületi érdesség, átbocsátó képesség, hasznos köbtartalom, stb.). Összetettebb funkciójú műtárgyaknál ennek biztosításához bonyolult automatika alkalmazására lehet szükség. Ilyenkor is gondolni kell az automatika meghibásodása esetén beálló üzemzavar következményeire, és a "vész-üzemmódban" aktivizálódó túlfolyók, elkerülő vezetékek, visszacsapó szelepek stb. alkalmazásával fizikailag lehetetlené kell tenni a mutárgy globális hatású meghibásodásával fenyegető állapot kialakulását. Sajátos módon a rendeltetéstol eltérő használat legtöbbször kapcsolatban áll a műtárgyak ilyen igények szerinti kialakításával. Ennek a magyarázata a következő. A kapacitás különböző kihasználtsága mellett is optimális üzemmenetet biztosító szerkezeti kialakítás látszólag megenged - vagy kisebb-nagyobb "buherálás", "megspécizés" stb. után lehetővé tesz - olyan egyszerűbb, kényelmesebb, olcsóbb stb. üzemmenetet, amely eltér a tervezett, ill. eloírt üzemmenettől. Ez az eltérés azonban - esetleg valahol másutt, vagy valamikor később - olyan komplikációkat, kényelmetlenséget, károkat okozhat, amelyek mellett eltörpülnek a szabálytalan üzemmód alkalmazásából származó előnyök. (Egy közismert példa: elterjedten alkalmazott "buherálás" a házilagos kivitelezésű szennyvíztározó medencék építésénél, hogy a medence oldalfalának aljába néhány üveget betonoznak be, majd a használatba vétel engedélyezése után néhány kalapácsütéssel átütik a vékony betonfedést és az üveg fenekét. Ez azzal a rövidtávú haszonnal jár, hogy a szennyvíz nagyobb része elszivárog a környező talajba, így jóval ritkábban kell szippantani, mint a szabályos üzemelésű medencékből. Viszont azzal a hosszabb távú kárral jár, hogy az elszivárgó szennyvíz elszennyezi az altalajt. Évezredes érvényu erkölcsi normát semmibe vevő megnyilvánulása ugyanennek a szemléletnek, hogy a vezetékes ivóvízellátás általánossá válását követően sokan a használaton kívül került ásott kútba engedték be a háztartási szennyvizet.) A rendeltetéstől eltérő használat tehát ugyanolyan károsodási láncolatot indíthat el, mint a karbantartás elhanyagolása. Durva üzemeltetési hibák - pl. a biztonságot szolgáló rendszer működésképtelensége, védő automatika kiiktatása, új technológia kellő körültekintés nélküli bevezetése, ill. ismétlodő durva mechanikai hatások ütközések, fennakadások, elverődések megtűrése, elakadó szerkezetek, beszoruló szerkezeti elemek túlerőltetése stb. - esetén a következmények sokkal súlyosabbak lehetnek, akár a műtárgy teljes tönkremenetelét, életveszélyes állapot kialakulását is eredményezhetik. Elemi károk, pl. orkán, árvíz, földrengés, födcsuszamlás, háborús károk, üzemi balesetek, terrorcselekmények A vonatkozó szabványok előírásainak megváltozása (szigorodása) - pl. EU-kompatibilitás, tulajdonosváltozás stb. miatt.
Helyreállítás A károsodott szerkezet helyreállításának lehetőségét és módszerét döntően befolyásolják a károsodás jellemzői, ezért a helyreállítás megtervezését mindig a károsodás pontos meghatározásával kell kezdeni. Nem csupán a károsodás által érintett szerkezeteket és a károsodás mértékét kell meghatározni, hanem lehetőség szerint az összes okot is, amely annak létrejöttében közrejátszott. Nem lehet ugyanis a helyreállítástól tartós eredményt remélni, ha a károsító ok továbbra is fennáll. Magát a helyreállítást is az esetleg változatlanul fennálló hibaokok megszüntetésével kell kezdeni. A károsodás és a kárt szenvedett szerkezettel szemben támasztott követelmények ismeretében a helyreállítás célja az alábbiak valamelyike lehet:
Gyakori eset, hogy a helyreállítást több lépcsőben végezzük el, lépcsonként változó célkituzéssel.
Az ideiglenes megerősítés A szerkezetek ideiglenes megerősítésére a további károsodás megelőzése, a közvetlen veszélyeztetettség elhárítása, ill. a folyamatos használat fenntartása érdekében lehet szükség. Az ideiglenes megerősítés módszereivel szemben támasztott alapkövetelmény a gyorsaság és az, hogy a feladat nehéz körülmények közt is kellő biztonsággal elvégezhető legyen. A beavatkozást lehetőleg ideiglenes vagy tartós tehermentesítéssel, ill. teherkorlátozással együtt kell végezni. Az ideiglenes megerősítés leggyakoribb módja többlet-megtámasztások alkalmazása aláfogás, aládúcolás, máglyázás, kitámasztás stb. formájában. Az aláfogás többnyire hengerelt szelvényű acélgerendákkal történik, amelyeket vagy a sérült szerkezet épen maradt szakaszaihoz rögzítenek, vagy ideiglenes dúcolással támasztanak meg. Az aláfogás függőleges elemei legtöbbször faszerkezetű oszlopok. Ideiglenes alátámasztás természetesen csak ott alkalmazható, ahol kellő teherbírású alzatra tudjuk a támaszerőket továbbítani. Gyakori eset az, hogy a sérült szerkezetet közvetlenül gyámolító szerkezetet csak olyan szerkezethez tudjuk támasztani, amely önmagában alkalmatlan a támaszerők sérülés nélküli felvételére. Ilyenkor az ideiglenes alátámasztás elkészítése elott a közbenső alátámasztó szerkezetet is alá kell támasztani. Az aládúcolás általában ácsszerkezetű székállásokkal történik. Mivel ezek alapozásának elkészítésére kevés időáll rendelkezésre, az aládúcoláshoz pallókból, fagerendákból álló ideiglenes alapozást szoktak alkalmazni. Számítanunk kell arra, hogy az ideiglenes alapozás jelentős elmozdulásokat végezhet. Ezért olyan székállásokat kell kialakítanunk, amelyek lehetőséget adnak az utánállításra. Egymás fölé rétegelt fagerenda-sorokból álló alámáglyázást olyankor alkalmaznak, amikor az ideiglenes alátámasztásra nagy támaszerő felvétele hárul. Az ideiglenes megtámasztás erőtani méretezésében a megtámasztandó szerkezet "maradék" teherbírását nagy körültekintéssel kell mérlegelni az állványra jutó támaszerők értékének megállapításakor, mert a megtámasztandó szerkezet és az ideiglenes megtámasztás együttesen olyan statikailag határozatlan szerkezetet alkot, amelynek belső alakváltozó képessége az eltérő jellegu szerkezeti elemek és a károsodás okozta módosulások miatt a megszokottól lényegesen eltér. Megindult törés, az eredeti alátámasztás megroggyanása stb. esetén a többlet-megtámasztás elhelyezése előtt célszerű az alátámasztandó szerkezetet az eredeti szintjére emelni. Az emelés általában nagy áttételő csigasorral, (hévérrel) vagy hidraulikus sajtókkal történik. Az emelő berendezésnek szintén ideiglenes alátámasztást, felfüggesztést kell kialakítani. Az emelő berendezést két követelményre kell elegendően részletes statikai számítással ellenőriznünk. Ezek egyike a berendezés által kifejthető emelőerő, a másik pedig az emelési magasság. Mindig szem előtt kell tartani azt a banálisnak hangzó elvet, hogy a berendezés által kifejtheto legnagyobb erőt a berendezés leggyengébb eleme határozza meg. A sérült, megroggyant szerkezetek visszaemelése általában lényegesen nagyobb elmozdításokat igényel, mint a hibátlan statikai viselkedésű szerkezetek elmozdulásai, emiatt érvényüket veszthetik a szerkezetek kis elmozdulásainak vizsgálatára használt módszerek. Előfordulhat pl. hogy nem tudjuk kihasználni a berendezés teljes emelési magasságát, mert az emelés során jelentősen változik az emelő-, ill. a támaszerők iránya, külpontossága. Ilyenkor a visszaemelést több lépcsőben kell elvégezni, és gondoskodni kell arról, hogy a szerkezet az emelő berendezés átállításai alkalmával megfelelő ideiglenes alátámasztással rendelkezzék. Viszonylag új keletű emelő szerkezetek a pneumatikus párnák, amelyeket nagy alaprajzi területű födémszerkezetek emelésére fejlesztettek ki, de megfelelő elokészítés után jól használhatók gerendák emelésére is. Alkalmazásuk elsősorban olyankor előnyös, amikor nincsen egyszerű lehetőség a koncentrált emelőerőt kifejtő hagyományos emelő szerkezetek elhelyezésére, ill. rögzítésére. A pneumatikus emelés nagy körültekintést igénylő művelet, mert a pneumatikus berendezések a működési elvükbol következően alkalmatlanok arra, hogy az emelés irányára merőleges erőkkel szemben ellenállást fejtsenek ki, ezért az emelendő szerkezet vízszintes irányú stabilizálásáról az emelés során folyamatosan gondoskodni kell. A károsodott szerkezeti elemek helyreállítása A szerkezeti elemek helyreállítása során általában nem az a célunk, hogy az eredeti állapotot hozzuk a beavatkozással létre, különösen nem, ha a károsodás amiatt következett be, mert az eredeti állapotban a szerkezeti elem használhatósága nem volt kielégítő. Nem is kell sok szót vesztegetni a magyarázatra, hogy mégis arra kell törekednünk, hogy a helyreállításnak minél kevesebb észre vehető nyoma maradjon. A helyreállítás kirívó jelei nemcsak az építmény esztétikai értékét rontják, de állandó bizalmatlanságot is fenntartanak a használhatósággal szemben.
Nincs befejezve! Acéllemezek felragasztása, HILTI-zése FRP lemezek Vasbeton köpenyezés vasalás, zsugorodás, kúszás
Műanyag besajtolás Acél gallérozás Feszítés
Irodalom
Feld, Jacob: Betonszerkezetek hibái. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1970. Mentesné Zöldy Sarolta: Tartószerkezetek hibái. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1979. Mentesné Zöldy Sarolta: Épületkárok. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969.
|
| vissza |
